Legyünk nagyon erősek: nemcsak Nagy-Britanniára omlik rá a multikulti kupleráj

Már alig kell néhányat aludni, és Németország előrehozott választásokat tart. Ritka vendég ez a szövetségi köztársaság életében, a második világháború után összesen háromszor volt rá példa – legutóbb pont húsz éve, amikor is Angela Merkel tudott profitálni Gerhard Schröder taktikai ballépéséből.

Ez az apropó remek alkalmat kínál arra, hogy némi visszatekintés, önszemle és -ismétlés keretében röviden áttekintsük, hogyan is alakulhatott ki az a helyzet, amiről tavaly szeptemberben azt írtam: akkorára hízott az elfuserált migrációs politika miatti össznépi felháborodás, hogy a világon nincs akkora szőnyeg, ami alá be lehetne gyömöszölni.

Mostanra kijelenthető, hogy a Refugees Welcome és a Willkommenskultur öntömjénező-erénylóbáló utópiájából a tömeges, illegális bevándorlás következményei és egyre tagadhatatlanabb árnyoldalai által meghatározott mindennapok disztópiájába csúszó közegben ez lett a választásokat leginkább meghatározó ügy. A tavaly nyári, szinte már balladai homályba vesző Bad Oeynhausen-i eset óta több tucatnyi újabb „Einzelfall” (elszigetelt, egyedi eset) történt – felsorolni is komoly mentális tehertétel, kísérletet se teszek rá.

ahol egy, a legrosszabb sztereotípiákat megtestesítő, vaskos priusszal rendelkező, veszélyesként nyilvántartott, kiutasítási végzés hatálya alatt álló (afgán) illegális bevándorló késelt halálra egy kétéves (marokkói) kisfiút és egy, a bölcsődés gyermekcsoportot megvédeni próbáló, véletlenül arra járó negyvenegy éves (német) családapát, valamint sebesített meg súlyosan egy szintén kétéves (szír) kislányt.

Ennek köszönhetően az évtizedes szerencsétlenkedés kiváltotta frusztráció, csalódottság és düh immár olyan gyúlékony elegyet alkot, hogy a helyzet előidézésében súlyos felelősséget hordozó német rendszerpártok egymás sarkát taposva, Bernát-szerűen kapkodnak a ménkűhoz és hibáztatják egymást.

Egyre valószínűbb, hogy az évtizedes tétlenségből, illúziókergetésből és a választók (jogos) aggodalmainak megvetéséből és bagatellizásából összeálló, mérgező politikai kotyvalék számláját végül csak ki kell egyenlíteni – hasonlóképpen, ahogy azt a tengerentúlon a Demokrata Párt meglehetősen keserves úton-módon szintén megtapasztalni kényszerül.

Zárójel. Felettébb érdekes a nevezéktan – a helyzet súlyosbodásával erős korrelációban álló – színeváltozása. Furcsa módon kampányidőszakban viszonylag hamar sikerült még az extrém mértékben áramvonalasított német sajtónak is az a bravúr, hogy viszonylag gyorsan kiderítse az elkövető származását és előéletét, valamint ezt a nyilvánosság elé is tárja, és ne csupán a „délies kinézetű férfi”, esetleg az „egy férfi” bohózatba illő eposzi jelzőivel illesse. Az áramvonalasítottsággal kapcsolatban a német nyelvet bírók számára kiemelten érdekes lehet ez a friss interjú, ahol az ARD korábbi híradó-szerkesztője osztja meg releváns tapasztalatait. Zárójel bezárva.

Persze még most is vannak, akik megbízhatóan szállítják a kiszámíthatót, sikeresen levonva a megfelelő konzekvenciákat,

Ha az a fránya, gonosz, kirekesztő valóság napról napra erősödve igazolja vissza az idejekorán elhangzó, szomorúan pontosnak bizonyuló, józanész-alapú előrejelzéseket és figyelmeztetéseket, akkor sem. Szintén tanulságos, ahogy a liberális FDP – az öt százalékos küszöb jeges leheletét egyre inkább tarkóján érezve – próbál feltakarni a karakánkodó merzi szólamok mögé olyasmikkel, hogy márpedig meg kell akadályozni párhuzamos társadalmak kialakulását. Mindezt 2025-ben.

Ugyanez az oka annak is, hogy Veczán kolléga – egyebekben tökéletesen helytálló – gyorselemzése kissé félrehord. A címben invokált testrészt ugyanis a merkelizmus tizenhat éve gondosan lemetszette, megfőzte és azonmód el is fogyasztatta a tagsággal; a bizarr Dózsa György-i lakomában részt venni nem hajlandókat pedig rögvest ki is közösítette. Márpedig közismert, hogy a „nemváltó” műtét megtörténte után a korábbi állapothoz visszatérés nem lehetséges, de egyébként is nehéz elképzelni, hogy egy Ursula von der Leyent és Manfred Webert, mint az uniós porondon legbefolyásosabb arcait felvonultatni tudó politikai formáció ne az Egyetlen Érvényes Igazság hozsannázását, mint kizárólagos álláspontot tudja magáénak. Még egy ok, amely miatt e hangok sokkal inkább tűnnek kétségbeesés, mintsem valódi önvizsgálat által motiváltnak.

Legnagyobb szerencsénkre idehaza is pislákolnak még a szabad véleménynyilvánítás fáklyafényei, akiktől megtudhatjuk pontosan ugyanezt, azaz a nagybötűs, Egyetlen Érvényes Igazságot. Kizárólag az ő fáradhatatlan munkásságuknak köszönhetően szerezhetünk tudomást olyan igazán fontos dolgokról, mint hogy ezrek vonultak utcára Németország-szerte a hétvégén, a „szélsőjobb” felemelkedése ellen demonstrálandó. Miközben egy fél jó szó nem sok, annyi sem jut akár az angliai grooming gang-ek markaiba került tinilányok tömegeinek (feminista „ikonként”, hisz’ fő a hitelesség), akár a különböző Einzelfallok áldozatainak (#higgyazáldozatnak, bár az elhunytakat kétségtelenül nehéz lenne faggatni),

Szóval ha az propaganda, ami képes azt – tényalapon – károgni, hogy Németországban (meg az Egyesült Királyságban, meg Franciaországban, meg Svédországban, meg Belgiumban, meg Hollandiában, meg a Lajtán túli világ tekintélyes, szigorúan monoton növekvő részében)

mert előbbi mindig fontosabb volt neki mindennél – meg függetlenobjektív tájékoztatás, esetleg tényellenőrzés, akkor nem kell csodálkozni a következményeken.

Merthogy mi is mindebből a tanulság? Ahogy egy kommentelő fogalmazott Francesca Rivafinoli fent linkelt sorai alatt: „Azt hiszik, hogy a médiával lehet ellensúlyozni a megtapasztalt valóságot. Egy ideig valóban, de minél kevésbé működik, annál jobban fokozzák az agymosást – márpedig minél jobban feszítik, annál nagyobbat fog szakadni.” Valóban: az élethazugság nem csupán bonyolult dolog, de az árnyéka is hosszú, akár a régi bűnnek. Minél tovább tartott az önáltatás, minél tovább hitegette magát az önmagának alternatív valóságot hazudó egyén, vagy közösség, annál hosszabb, annál nehezebb belőle kilépni. És ha meg is történik a kilépés, abban sem lesz feltétlenül túl sok köszönet a már említett ingahatás miatt.

Hogy is mondta a fent idézett, mind a mai napig az öntömjénfüst tudatmódosító hatása alatt élő Angela Merkel 2015-ben? „A németek nagy része nyitott a világra, gazdaságunk erős, munkaerőpiacunk jó karban van, különösen a szakmunkásokra nagy a kereslet. (...) De mindenkinek, akit nem illet meg a nemzetközi védelem joga, a leghatározottabban mondom, hogy nincs perspektívájuk a Németországban maradásra.”

És sikerült ezt nem csak Németországnak, hanem egész Európának is örökségül hagyni. A többi már mind csak következmény, no meg néma csend. Vielen lieben Dank, innen szép nyerni.

Nyitókép: Getty Images/Peter Zelei Images